kedd

Botond

Delelőn állt a nap, amikor megpillantották a várost. Apor vezér lova szinte magától megállt,
mintha őt is elkápráztatta volna a látvány. A sereg mozdulatlanná dermedt, Konstantinápoly mint
egy nagy királyi ékszer ragyogott előttünk.



Botond felágaskodott a kengyelben… Hány vár alatt táborozott már, hány ostromban vett részt,
hány hegynagy templom tövében álldogált már, hány várost látott fáklyaként lobogni. Micsoda
város! Micsoda templom! Micsoda várfalak! – kiáltottak föl akkor, de a vén, harcban nyűtt
hadfiak csak legyintettek: „Mi ez Konstantinápolyhoz?!” Hát itt állok előtted, te hét világ
csodája, gondolta Botond, és farkasszemet nézett a büszke, bevehetetlen falakkal, a híres
érckapu sötéten, ellenségesen bámult vissza rá.



Tisztelet és borzongás elegyedett benne, mint akárhányszor a városok láttán. A kőfalak
szigorú rendje, sugárzó ereje tisztelettel töltötte el, s a borzongás, amikor az odabentiekre
gondolt, a bezártságra, a falak közti éjszakákra, nem értette, hogy tudhat élni az ember
tágasság, szabad száguldozás nélkül.



A sereg élén a főemberek Apor vezér köré gyűltek, tanakodtak. A várost bevenni ennek a kis
létszámú, portyázó seregnek lehetetlen, igaz, nem is céljuk, de azért nem árt, ha azok odabenn a
várban reszketnek egy kicsit. Nézzék csak meg, kik foglalták el országu27kat. S ha nem tetszik, nosza, csapjanak ki, gyerünk a nyílt mezőre, mérjük össze
kardjainkat.



Mintegy a várbeliek bosszantására, nyíllövésnyire a büszke császári falaktól, letáboroztak,
mintha csak úgy útközben pihenni támadt volna kedvük. Mintha csak egy kies, barátságos
domboldalon heverésznének, nem is az ellenség torkában.



Olyan volt a tábor, mintha ünnepségre készülődnének, énekszó csendült; jókedvű kiáltások
nyilai röpködtek a várfalakra. Jókedvű volt mindenki, még Apor is katonáival együtt nevetett,
csak Botond lett gyanakvó. Mint mindig, ha ilyen nagy vígan voltak körülötte. Mert hátha a
vigasságban valaki vele kezd gúnyolódni, valaki megjegyzést talál tenni a termetére, merthogy ő
itt a legalacsonyabb mindenki közül. Hiszen nem szégyen az, de megjegyzést ne tegyen rá senki.
Jól tudta persze, nem nagyon vetemedik senki gúnyolódásra, egyfelől, mert szerették, másfelől
meg, aki nem szerette is, tartott hihetetlen erejétől. Botondban ettől függetlenül mindig volt
egy parányi feszültség, komoly volt, keveset mosolygó.



A kiáltásokat a várbeliek nem viszonozták, a csend már-már kezdett sértő lenni. Mintha
méltóságon alulinak tartották volna szóba állni a magyarokkal. Ekkor azonban egy szálfa termetű
emberkolosszus jelent meg odafönn a várfalon. Mellkasa, mint a bika szügye, karja
gyerekderéknyi. Hangja, mint a hegyről lezúduló szikla dübörgése.



– Mit szájaltok, nyúlszívűek? Inkább azt mondjátok meg, melyikőtök mer velem birokra kiállni!



A meglepetés csendjében a görög óriási hangja újra feldöndült.


– Akár ketten is jöhettek. Ha nem győzök, a görög császár adófizetője lesz a magyaroknak.



Ez az én emberem – gondolta Botond, és halványka mosoly suhant át az arcán. Komótosan
bajtársai elé lépett, közelebb a várfalhoz, hogy odaföntről is jól látható legyen, ki szól.
Messze csengő hangon beszélt, hallhatta, aki akarta.



– Én Botond vagyok, igaz magyar, társaim közül a legkisebb, de elég leszek neked én egyedül
is. De te vegyél magad mellé két görögöt, egyiknek legyen gondja kiszálló lelkedre, a másik
pedig temesse el a testedet, mert egészen bizonyos, hogy népem adófizetőjévé teszem a görög
császárt.



– Gúnyt űztök belőlem? Így akartok kibújni a viadal alól? Ezt a törpét a kisujjammal
kettéroppantom.



– Törpének neveztél?! Jól nézd meg a napot, görög, ma látod utoljára.



Harsogó nevetés odafönn, kaján hahota, na éppen ez a törpe! Hát mit képzel ez?



Botond erre megragadta a buzogányát, és súlyos léptekkel megindult az érckapu felé.



Odafönn elképzelni sem tudták, mit akar, csak a robbanó lendületű suhintásra ocsúdtak s a
fülsiketítő reccsenésre. Botond egyetlen ütésétől beszakadt a híres érckapu, akkora rés támadt,
hogy egy ötévesforma kisgyerek kényelmesen átsétálhatott volna rajta.



A várfalon csend lett.



A magyarok nyomban hozzáláttak a küzdőtér elkészítéséhez. A tábor és a várfal között egy
négyzet alakú területről eldobálták a köveket, kitépkedték a gyomokat, simára döngölték a
földet. Nemsokára kitárult a megszégyenített érckapu, és tizenkét lovas kíséretében kisétált
rajta az óriás. Meztelen felsőtestét olajjal kente 29be,
csuklóira bőrvédőket csatolt. Botondot is tizenkét lovas kísérte, de ő az olajon és a
csuklóvédőn csak mosolygott.



A lovasok sorfalat álltak a küzdőtér körül, az ellenfelek a négyszögbe léptek. A görög ekkor,
ahelyett, hogy Botondot üdvözölte volna, hirtelen a várfal felé fordult. Felzengtek a görögök
harsonái, a mellvéden egy díszes ruhába öltözött férfi és egy hófehérbe öltözött asszony jelent
meg. A császár és a császárné. Ők is látni akarták a viadalt.



A görög földig hajolva üdvözölte őket, s azok biztatóan intettek feléje.



Az óriás ekkor Botond felé fordult. Előredöntött törzzsel körültáncolta, mintha csak játszana
a kis emberrel, de már fogást keresett, megmarkolta Botond karját – na, most megvagy –, hátra
akarta csavarni, de a kis ember karja mintha vasból lett volna. A görögöt bántotta a
sikertelenség, azt gondolta, egykettőre végez ellenfelével. Dühbe gurult, egyre vadabbul
támadott. A falakról is, a táborból is zúgott a biztatás, a két test összeakaszkodott. Botond
szinte nem is látszott az óriás ölelésében. Feszülő lábakkal szántották a földet, a görögnek
végre sikerült ledöntenie Botondot, de nem sok öröme telt benne, mert Botond azonnal kicsúszott
az öleléséből és talpra ugrott. Újból átkarolták egymást, az előbbi ledöntés sikerétől a görög
megmámorosodott, előrelendült, s ekkor Botond egy gyors, ügyes mozdulattal elemelte őt a
földtől, meglóbálta maga fölött, mint egy szamárbőr-tömlőt, és odateremtette a porondra. A föld
megremegett. Az óriás megpróbált föltápászkodni, de Botond újra derékon ragadta, meglóbálta, és
újra döngött a föld. A harmadik földhöz csapás után az óriás nem mozdult, elszállt belőle a
lélek.

A magyarok üdvrivalgására még sokáig emlékeztek Konstantinápolyban.



A magyar lovasok leugráltak lovaikról, és egy pajzson a magasba emelték Botondot. Most
magasabb volt mindenkinél.



– Hallod-e, görög császár, fizetheted az adót – kiáltotta, de akkorra már az aranyos ruhás
férfi és a hófehérbe öltözött nő nem volt a falakon.



A görög óriást meg palásttal letakarva cipelték társai az érckapu felé.

Nincsenek megjegyzések: